Miért nehéz elhinni, hogy elég vagyok így is?

Önismereti gondolatok a megfelelési kényszerről – Meryemmel

Gyermekkorunkban megtanultunk, hogy csak akkor vagyunk igazán értékesek, ha mindent úgy csinálunk, ahogy azt a szüleink mondják. Csak akkor vesznek minket számba, ha jól tanulunk, kedvesek vagyunk, jól viselkedünk. Én is sokáig úgy éltem, mintha mindig lenne egy láthatatlan mérce a fejem felett, amihez igazodnom kell. Miközben ez csak az agyamban játszódott le, hiszen édesanyám soha nem éreztette velem azt, hogy ne lennék elég jó vagy épp elég szép. Ennek ellenére én mindig úgy éltem, mintha egy hang folyamatosan azt sugallná, hogy nem vagyok elég. Talán a társadalmi elvárások miatt, talán szimplán azért, mert nem voltam elég tudatos. Bármennyire próbáltam megküzdeni a démonjaimmal, mindig kudarcot vallottam. Ebbe pedig egy idő után teljesen belebetegedtem.

Gyermekkorban az ember megtanulja, hogy a dicséret biztonságot jelent. Ha jól viselkedsz, jól tanulsz, megdicsérnek. Ha viszont rossz a kedved, inkább maradj csendben, mert a problémáiddal csak másokat terhelsz. És szép lassan kialakul a megfelelési kényszer, megszületik a tett-orientált ember és előbukkan egy kis hang a fejedben, ami folyamatosan azt súgja a füledbe: „Csak akkor vagy szerethető, ha megfelelsz.”

A gond csak az, hogy felnőttként is megnyilvánul ez a fajta kényszer és nem kapcsoljuk ki a programot. A „jó kislányból” lesz a „mindig erős nő”, aki soha nem panaszkodik, aki mindent elbír, aki mindig összeszedi magát. De amikor egyedül vagy a gondolataiddal, csendben, egy sötét szobában, hirtelen felmerül a legijesztőbb kérdés: Ki vagyok, ha épp nem felelek meg senkinek?

Egyszer csak eljön az a pillanat az ember életében, amikor teljesen kiég mentálisan, pont az ilyesfajta impulzusok miatt. Rájössz arra, hogy nincs erőd mindig megfelelni másoknak, nem akarsz jobb lenni, nem akarsz mindenkit meggyőzni, csak végre fellélegezni. Majd ebben a röpke pillanatban rájössz arra, hogy az „elég vagyok”, nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lenned. Nem azt jelenti, hogy mindig meg kell felelned mindenkinek, hiszen nem lehet mindenki elvárásainak eleget tenni. Szimplán annyit jelent, hogy önmagadnak elég vagy és végre saját magad irányítod az életedet.

A változás és az önmagunk elfogadása nem könnyű. Mindenki tudja. Nem egy hirtelen megvilágosodás vagy egy égi csoda. Ez egy hosszú önismereti út eredménye, ami az apró helyzetekben nyilvánul meg igazán. Amikor végre nemet tudsz mondani egy programra, és nem lesz bűntudatod, ha egyszer magadat választod, vagy amikor végre nem hasonlítod magad másokhoz, mert tudod, hogy te is pont elég jó vagy.

Néha bőven elég annyi is, hogy megdicsérem magam az apró lépések után, amiket egy jobb élet reményében tettem. Mert ezek a pillanatok, bármennyire kicsik is, azt sugallják: „Elég vagy így is.”